Az élsport világa a társas összehasonlításokon alapszik, hiszen az az egyén, vagy az a csapat nyer egy megmérettetésen, aki azon az adott napon, abban az adott pillanatban jobb teljesítményre képes. Azonban a csapatsportok esetében összehasonlítás nem csak „kívülre”, hanem „belülre” is irányulhat: sok esetben a csapattársaink teljesítménye számít mérvadónak.

A társas összehasonlítás

Az ember alapvetően társas lény, aki egy társas világban létezik, másokkal kapcsolatot létesít. Ahhoz pedig, hogy megfelelően elhelyezzük magunkat a minket körülvevő világban, társas összehasonlítást végzünk. Ezek az összehasonlítások segítenek eldönteni, hogy kik azok, akik hasonlítanak hozzánk, különböznek tőlünk, kik az ügyesebbek, vagy kevésbé ügyesek hozzánk képest.

A társas összehasonlítás tehát nagy szerepet játszik önértékelésünk alakulásában. Ám egy sportoló számára, akit lépten-nyomon másokhoz mérnek, és akinek egyik legfőbb feladata, hogy másoknál jobb legyen a saját sportágában, az állandó összehasonlítás negatívan csaphat vissza. Ha egy sportoló mindenhonnan azt hallja és tapasztalja, hogy mások sokkal jobbak tőle, az nem csak az önbizalmát, hanem a sport iránti motivációját is erősen visszavetheti, és ezáltal rossz hatással lehet a teljesítményére.

Egy sportcsapatban akarva-akaratlanul is összehasonlítások történnek: az edzőnek döntést kell hoznia arról, hogy kik kerüljenek be a kezdőcsapatba, és ez a helyzet természetéből fakadóan magával hordoz egyfajta versengést a csapattársak között. Emellett a sport önmagában is kihozza az emberekből a minél jobb teljesítmény vágyát, így előfordul, hogy automatikusan is egymáshoz hasonlítják magukat a játékosok, hogy nyomon tudják követni saját fejlődésük mértékét.

De vajon tényleg ennyire negatív és félnivaló lenne a társas összehasonlítás? Természetesen nem, hiszen jól hasznosítva segíthet önbizalmat nyújtani és fenntarthatja az egészséges versenyszellemet, valamint a tőlünk jobb játékosok megfigyelése kiváló tanulási lehetőséget adhat.

A csapaton belüli versengés

A csapaton belüli versengés mögött álló fő motiváció a kiválóságra való törekvés, ami főleg a „kiválóság” szelektív jellegéből adódóan jelenik meg (pl.: az, hogy játékosként mennyi játékidőt kapunk, nagyban függ attól, hogy az ugyanolyan poszton játszó játékosok hogyan teljesítenek hozzánk képest).

Ahogy az előbb is felmerült, a csapaton belüli versengésben tehát nagy szerep jut az edzőknek. Mivel a csapat érdekét és sikerét kell szem előtt tartaniuk, természetes, hogy azokat a játékosokat akarják a kezdőcsapatba válogatni, akik elősegíthetik a csapat győzelmét. Tehát muszáj, hogy bizonyos teljesítménymutatók alapján eldöntsék, ki kapjon több játékidőt, és ezt legkönnyebben az edzéseken létrehozott, csapaton belüli versenyhelyzetek segítségével tudják megoldani.

Hogy ez a versengés ne váljon negatív élménnyé a játékosok számára, a következőkben felsorolnék néhány hasznos szempontot az edzők számára:

• Az edző feladata a csapaton belüli versengés szabályainak és korlátainak megszabása, és annak figyelemmel tartása, hogy a játékosok betartják ezeket a kereteket. Az edző tehát lényegében moderátorként funkcionál ebben a helyzetben, megakadályozva a különféle túlkapásokat és szabálytalanságokat, valamint a konfliktusokat.

• Az edzőnek oda kell figyelnie arra, hogy minden játékosnak meglegyen a lehetősége a sikerre az ilyen versengő alkalmakon. Érdemes olyan párosokat, vagy csapatokat létrehozni, melyekben közel egyenlő esélyekkel indulnak a felek, így nem fordul elő az, hogy egy játékos úgy érzi, ő sosem képes nyerni, és nem fogja emiatt gyengébbnek gondolni magát a többiekhez képest.

• Az előbbihez kapcsolódva, a csapaton belüli versengés segítheti az új játékosok beillesztését a csapatba. Egyrészt, ha párokban, vagy kisebb csapatokban dolgozik az új tag, akkor könnyebben tud kapcsolatot létesíteni csapattársaival. Másrészt, ha az új játékos képes nyerni az ilyen alkalmakon, akkor az önbizalmat és kompetenciaérzetet adhat neki, és bátoríthatja a fejlődésben.

• A csapaton belüli versenyhelyzetek létrehozása alkalmas lehet arra, hogy a játékosok különböző taktikai és technikai döntéshelyzetekkel találkozzanak. Ilyenkor akár megállíthatjuk a gyakorlómeccset, és kérdéseket tehetünk fel: „Mit tennél ilyen helyzetben egy meccsen? Milyen egyéb megoldások jutnak eszedbe? Kinek lenne érdemes passzolni ebben a helyzetben?” Ezeket a felmerülő kérdéseket pedig közösen megbeszélhetjük a játékosokkal.

• Ha a kezdőcsapat összeválogatása, a játékidő játékosok közötti felosztása a célunk a versenyhelyzetek létrehozásával, figyelem előtt kell tartanunk a visszajelzések fontosságát. Általában igazságosabbnak tekintjük, és könnyebben elfogadjuk kudarcot, ha tudjuk, miért nem jártunk sikerrel. A játékosoknak tanulási lehetőséget jelent, ha megmondjuk nekik, milyen képességeik azok, amiken dolgozni kell.

A csapaton belüli versengés tehát segíthet a játékosoknak abban, hogy hozzászokjanak a megmérettetésekhez, és természetesebbé teheti számukra a téthelyzeteket, így a meccseken kevésbé izgulnak majd. Emellett az, ha a játékosok igyekszenek maguknál és másoknál is jobban és jobban teljesíteni, nagymértékben növeli a csapat átlagteljesítményét. Sőt, az ilyen versengések összetartóbbá teszik a csapatot – a csapattagok, bár egymással versenyezve, de mégis egy közös cél érdekében küzdenek, edzésről edzésre. És bár felmerülhetnek konfliktusok, ezeknek a közös megoldása szintén közelebb hozhatja a játékosokat egymáshoz, ami meccsek során is egy gördülékenyebb együttműködést eredményezhet.