Az imposztor szindróma fogalma az utóbbi években egyre inkább bekerült a köztudatba és ezáltal egyre több figyelmet kap. Az érzés, hogy sikereinket nem magunknak, hanem külső okoknak (pl. szerencsének, véletlennek, jó időzítésnek) köszönhetjük, és hogy a körülöttünk lévő emberek idővel rájönnek majd, hogy mi valójában csak csalók –imposztorok – vagyunk, nagyban hátráltathat minket a mindennapi boldogulásban, és hozzájárulhat olyan negatív mentális állapotok kialakulásához, mint a szorongás, bűntudat, kiégés, és akár a depresszió.

Az imposztorság érzete valójában egy konfliktus saját önészlelésünk és aközött, ahogyan mások észlelnek minket. Még ha mások meg is dicsérnek, mi nem vagyunk hajlandóak elfogadni ezt, hanem különböző kifogásokat és magyarázatokat hozunk fel arra, hogy miért is teljesítettünk jól –„Csak szerencsésen álltak a csillagok.” És mivel félünk attól, hogy előbb-utóbb társaink is felismerik a tényt, hogy nem érdemeljük meg sikereinket, egyre keményebben dolgozunk. Ennek hála újabb dicséreteket kapunk, amiket ismét nem tudunk elfogadni őszinte bókként, és így fennmarad a körforgás.

Bár imposztor szindróma esetén a sikereinket külső okoknak tulajdonítjuk, a kudarcainkat ezzel szemben nagyon is szívünkre vesszük. Annyira, hogy már a legkisebb hibát is intelligenciánk és megfelelő képességeink teljes hiányának tartjuk.

Gyakoriságára vonatkozóan az adatok változók. Egy 2019-es áttekintés szerint, mely 62 vizsgálatot vett alapul, 9% és 82% közötti előfordulás jellemzi az imposztor szindrómát. A nagy teljesítményre törekvő személyek közül 25–30%-nál jelentkezik. De ami érdekesebb, hogy a felnőttek 70%-a érezte már úgy élete során legalább egyszer, hogy valójában imposztor, csaló, és sikere nem a saját érdeme.

Mi állhat az imposztor szindróma mögött?

Bizonyos személyiségjegyek hajlamosíthatnak az imposztor szindrómára. Az énhatékonyság érzetének hiánya, a perfekcionizmus, lelkiismeretesség és a neuroticizmus mind ilyenek. Továbbá a versengő környezet is hasonlóan előre mozdítja a szindróma kialakulását. Ha gyerekként állandóan magas teljesítményt vártak el tőlünk, sokat kritizáltak minket, a testvéreinkhez hasonlítottak, vagy ha szigorú neveltetésben volt részünk, az nagyban növeli a „csalóság” érzetét felnőttkorban.

Érdekes téma a nem kérdése az imposztor szindróma mögött álló tényezők között. A szindrómát először a magasabb pozíciókat és teljesítményt elérő nőknél írták le az 1970-es években. Újabban már tudjuk, hogy nemtől és kortól függetlenül bárkit érinthet a probléma.
Clance és Imes (1978) szerint az alábbi csoportoknál a leggyakoribb az előfordulás:

• olyan személyeknél, akik számára hamar és gyorsan jött a siker,

• akik a családjukban elsőként remekelnek bizonyos területeken (pl. első diplomások),

• akiknek a szüleik kiválóan teljesítenek,

• kisebbségi csoportok tagjainál,

• tanulóknál.

Az imposztor szindróma 5 típusa
Dr. Valerie Young, az imposztor szindróma egyik legnagyobb kutatója, 2011-es könyvében ötféle „imposztor típust” írt le.

• A perfekcionista az élet minden területén a tökéletest várja el magától. Ám mivel az állandó tökéletesség nem reális és nem teljesíthető, akaratlanul is kudarcra ítéli magát a túl magas elvárásokkal. Ezért, ha a perfekcionista teljesít egy feladatot, arra fog fókuszálni, hogy miben hibázott közben. A perfekcionista típus további ismertetőjegye, hogy fél új dolgokat kipróbálni, ha úgy érzi, hogy elsőre nem menne neki tökéletesen.

• A született zseni általában gyerekként könnyen tanult, nem okozott neki kihívást a jó teljesítmény. Számára természetes, hogy a siker nehézségek nélkül is jön, így, ha valamilyen feladatba beletörik a bicskája, egyből úgy érzi, hogy ő igazából egy csaló, amiért nem tudja könnyen megoldani a problémát.

• A megrögzött szólista úgy érzi, hogy minden útjába gördülő akadályt egyedül kell megoldania. Ha pedig nem képes egyedül a sikerre, méltatlannak gondolja magát. Ha másoktól segítséget kell kérnie, az nem csak a kudarcot jelenti számára, hanem azt is, hogy alkalmatlan a feladat megoldására.

• A szakértő addig nem tartja magát sikeresnek, amíg nem tud mindent az adott témáról. Ha a szakértő olyan kérdéssel vagy problémával találja szembe magát, amire nincs meg a megfelelő válasza, akkor azonnal úgy érzi, csaló.

• A szuperhős minden életszerepében (pl. szülő, dolgozó, házastárs, barát, tanuló) tökéletesen helyt akar állni, és saját kompetenciáját ahhoz illeszti, hogy ez sikerül-e neki, vagy sem. Annyira meg akar felelni ezeknek a szerepeknek, hogy erőn felül teljesítve minden energiáját beleteszi feladataiba, és sokszor ennek ellenére is úgy érzi, hogy „ettől többre kellene, hogy képes legyen”. Számára a kudarcot és az alkalmatlanságot jelenti az, ha nem képes maximálisan teljesíteni szerepeiben.

Hogyan küzdjünk meg az csalóság érzetével?

A még jobb teljesítményért való kemény munka sajnos nem megoldás az imposztor szindrómára. Helyette keressünk magunknak támaszt másokban – egy bizalmas barát, vagy egy mentor megléte sokat segíthet. Ha felismerjük saját „imposztor-érzéseinket” és meg tudjuk ezeket beszélni valakivel, az segíthet levenni némi érzelmi terhet a vállunkról, ráadásul egy külső személy tanácsai segíthetnek máshogy látni saját helyzetünket. Emellett, ha megosztjuk másokkal érzéseinket, az bátoríthatja őket arra, hogy ugyanígy tegyenek. Ezáltal láthatjuk, hogy nem vagyunk egyedül, mások is küzdenek az imposztor szindróma nehézségeivel. Nem szabad azt hinnünk, hogy mindent egyedül kell megoldanunk! Az, ha segítséget kérünk másoktól, még nem jelenti azt, hogy kudarcot vallottunk.

Bár társas környezetben élünk, igyekeznünk kell elkerülni saját magunk másokkal való összehasonlítását. Ahogyan mások, mi magunk is egyedülálló egyének vagyunk, a saját különleges képességeinkkel. Mindannyian más területen remekelünk, és más ütemben fejlődünk. Csak mert másnak jól megy egy adott feladat, amibe mi még csak most kezdtünk bele, nem jelenti azt, hogy rosszabbak lennénk náluk, vagy, hogy nekünk semmi sem sikerülhet!

Ezenkívül fontos, hogy magunkba nézzünk és megkérdezzük: vajon vannak-e tényeink, melyek alátámasztják azt a hiedelmünket, hogy csalók vagyunk? Lehet, hogy úgy gondoljuk, rossz munkát végzünk, és a kollégáink valójában csak sajnálnak minket, de érdemes megnézni a másik oldalt is: valószínűleg nehéz lenne minden kollégánkat megtéveszteni, és ha tényleg olyan sok hibát vétenénk munkánk során, azt már észrevették volna. Ha elismerést vagy jutalmat kapunk, az nagy eséllyel annak a jele, hogy igenis jól végezzük a dolgunkat!